A Miskolci Egyetem nevében Dr. Kiss-Tóth Emőke, az Egészségügyi Kar dékánja búcsúzott a következő szavakkal:
„Újszászy professzor úr 2001-től főiskolai tanára, egy éve professzor emeritusa volt a Miskolci Egyetem Egészségügyi Karának és évekig tagja volt az egyetem Gazdasági Tanácsának.
Mindannyiunk számára ismeretesek a pályafutása során elért sikerei, eredményei, díjai és tudományos munkássága. Tudjuk róla, hogy kiváló orvos és tanár volt, nagy tudással és tapasztalattal, emellett teológus és művész is, de Ő ettől még sokkal több. A szó legnemesebb értelmében véve jó ember volt.
Hálával és köszönettel tartozunk a sorsnak, hogy a miskolci Egészségügyi Karra vezérelte Őt annak idején. Súlyos hibája az emberi természetnek, hogy csak akkor ébredünk rá a felismerésre, milyen kincs volt a birtokunkban, amikor elveszítettük. Professzorunkat azonban csak részben veszítettük el, hiszen szavai, gesztusai, mosolya és tekintete mélyen bevésődött emlékezetünkbe, különleges egyénisége és jelenléte felejthetetlenné tette azokat a pillanatokat, amelyeket eltölthettünk a társaságában. Mérhetetlen bölcsességével és csodálatos életszemléletével, a kimondott és a kimondatlan szavaival szinte mindig gondolkodásra késztetett minket. Megmutatta nekünk, mi az, ami fontos az életben és mi az, ami szóra sem érdemes, rávilágított a hit, a szeretet, az együttérzés és a jóság mindent felülíró szerepére.
Újszászy professzornak voltak „látó szemei” mások könnyeinek meglátásához és „könyörületes szíve”, ettől volt meg az ő lelke békessége. Megtalálta a módját, hogyan segítsen a bajban lévőknek. Orvosként gyógyított, tanárként nevelt, teológusként lelki támaszt nyújtott embertársainak. Mindig adakozott és mi kaptunk tőle tanácsokat, útmutatást, vigaszt, tudást, megértést. Csak a saját fájdalmaival nem törődött, a hosszan tartó súlyos betegségével sem. Soha nem panaszkodott, még akkor sem, ha magas láz, vagy kínzó fájdalom gyötörte testét. Ha megkérdeztük tőle, hogy van, mosolyogva csak ennyit mondott, „kár a szót erre fecsérelni”. A legnagyobb szenvedést betegsége alatt az jelentette számára, hogy ő szorul segítségre.
A halála mindannyiunknak nagy veszteség, de ismervén professzor úr természetét, tudom, hogy neki milyen nagy bosszúságot okozna, hogy miatta keseregnünk és könnyezünk. Ha most beszélhetne hozzánk, a sajátos modorával leszidna a sírós-érzelgős búcsúszövegek miatt, elmondaná, hogy legyünk hálásak mindenért, örüljünk annak, hogy „most még megtarttattunk, hisz előbb vagy utóbb mind kiszállunk, de addig is vegyük észre az elrejtett boldogságcsomagokat, csináljuk rendesen a ránk testált feladatokat és használjunk ki minden alkalmat, hogy boldoggá tehessük a környezetünket”.
Ő így tett. Hálát adott minden egyes napjáért, köszönetet mondott reggelente, mert újra láthatta felkelni a napot. Úgy gondolta és többször ki is mondta, hogy az elvégzendő feladatai tartják életben. A kórházi betegágyán, mikor magához tért és kicsit erősebbnek érezte magát, elővette az onkológiai szakmunkatárs szakirányú továbbképzési szak kidolgozásának váró akkreditációs anyagát, mert hiszen magára vállalta e képzés létesítésének és indításának feladatát.
A karon az órákat mindig megtartotta. Néha előfordult ugyan, hogy összecserélte az időpontokat meg a csoportokat és más tárgyból tartott előadást másik teremben, de ez senkit sem zavart, hiszen előadásai sohasem csak a tananyagról szóltak, attól sokkal többről, és bármiről beszélt, a hallgatósága mindig élvezte.
A kar épületében az egyik emeleti szobában egy kis otthont rendezett be magának személyes tárgyaival, könyveivel, saját bútoraival. Mielőtt elvonult volna az irodájába, végiglátogatta a munkatársakat, egyenként üdvözölt mindenkit, mesélt egy-egy tanulságos vagy mulatságos történetet. Hozzám is gyakran jött, volt eset, mikor csak így szólt: „csak azért jöttem, hogy nem akarok mondani semmit”, megemelte a kalapját, meghajolt és kiment, de ezzel minden elmondott.
Többé már nem fog belépni az ajtómon, a hiánya miatti fájdalom a szívem egyik felét összeszorítja, a másik fele azonban boldog és örül, hogy ismerhettem, tisztelhettem és őrizhetem felejthetetlen emlékét.
Az Egészségügyi Kar dékánjaként nagy tisztesség számomra, hogy tolmácsolhattam a Miskolci Egyetem részéről a búcsúszavakat.
Professzor Úr emlékét őrizni fogjuk.”